KASSA-VIDÉK TELEPÜLÉSKÉPEI 

Tamáska: Történeti városközpontok örökséghelyzete a Felső-Bódva mentén

 

In: Urbs, Magyar Várostöténeti Évkönyve 6. évf. 1. sz. / 2011, 261-293. o.

 

 

Történetiség és modernizáció

Az 1960-as évektől bekövetkező általános életmódváltozás a Felső-Bódva az átlagosnál is erőteljesebben alakította át az urbanisztikai hangsúlyokat.[1] Azt várhatnánk, hogy az erőteljes modernizáció a településtörténeti értékeket szinte teljes pusztulását eredményezte. A térséget járva azonban mást tapasztalni. A legújabb kori városépítészeti rétegek ugyanis nem a történeti örökséget lecserélve, hanem azok mellett, vagy éppen azokat körülölelve jöttek létre.[2]

Különösen érvényes ez a megállapítás a Stósz, Alsómecenzéf, Felsőmecenzéf, Jászó, Szepsi és Torna alkotta Felső-Bódva menti városláncolatra. A statisztikai adatok első olvasatban itt is csekély történeti értéket sejtetnek, hiszen az 1945 előtti házállomány átlagosan 20 százalék körül mozog. Ez a nyilvánvalóan alacsony arányszám azonban viszonylag magas, száz, illetve afölötti abszolút értékeket takar.  Ha ezeket az abszolút értékeket az 1938-as statisztika számaival vetjük össze, úgy azt láthatjuk, hogy a régi házállománynak átlagosan 50-70 százalékát bontották le. A pusztulás tehát korántsem teljes körű. Így a történeti házállomány relatív alacsony aránya mögött nem az intenzív bontás, hanem a zöldmezős területek beépítése húzódik meg okként. A statisztika mellett a történeti és a jelenkori térképek, valamint a helyszíni bejárások is megerősítik a fentebbi megállapítást.

Elmondható tehát, hogy a Felső-Bódva menti kisvárosokban egyszerre van jelen a történeti városépítészet és az 1960-as évektől datálható újabb építészet. A két, esztétikájában, anyagában, felfogásában és még sorolhatnánk a szempontokat, ellentétes megjelenésű településszöveti egység összekapcsolódásának vizsgálata képezi jelen elemzés tárgyát. Terjedelmi korlátok miatt nem térek ki a történeti városok valamennyi negyedére, csupán a városközpontok metamorfózisát tárgyalom. A műemléki, urbanisztikai és antropológiai módszerekkel[3] dolgozó felmérés olyan kérdésekre kereste a választ, vajon az óváros történeti központja megőrizte-e urbanisztikai funkcióját; hogyan hatottak rá az elmúlt évtizedek városrobbanásának következményei; milyen településhálózati átrendeződések zajlottak; milyen új alakzatokat hozott létre a területi expanzió, a népességnövekedés és az építési konjunktúra? Ezeket a kérdéseket nem önmagukban és egyenként, és főként nem önmagukért vizsgálom. A cél annak a kölcsönhatásnak a feltárása, amely a legújabb kori városfejlődés és a történeti városközpont morfológiai hagyatéka között fennáll.

 

A történetiség jelenvalósága: az örökséghelyzet

 

A történeti városszövetet vizsgálata a jelen szemszögéből korántsem magától értetődő kutatási beállítottság. Maga az örökséghelyzet sem tartozik az széles körben használt fogalmak közé. [4] Mielőtt tehát az empirikus vizsgálatok anyagára térnék rá, röviden összefoglalom, milyen elméleti keretben értelmezhető a történeti városközpont és a modernizálódó városszövet kapcsolata.

Mindenekelőtt tisztázni érdemes, hogy a történeti város örökséghelyzete, másként fogalmazva annak történeti jelenvalósága, nem azonos a kulturális örökség fogalmával. Széles körben elterjedt felfogás, hogy a történelem és az örökség egymással polemizáló megközelítésmód.[5] Míg az első a tudományos mező diskurzusára, addig az utóbbi a tudomány társadalmi használatára utal; arra a folyamatra tehát, amelynek során bizonyos történeti tények felnagyítva, mások elhallgatva vagy elferdítve, az aktuális politikai-társadalmi mezőbe ágyazottan jelennek meg. Mint ilyen természetesen számot tarthat a tudományos diskurzusok érdeklődésére is, de maga a kulturális örökség nem tudományos fogalom, hanem társadalmi jelenség.

A kifejezés ezen tartalma az egyik ok, amiért kerülöm annak használatát. A másik, hogy jelen dolgozatban az örökség vizsgálata nem korlátozódik a kulturális, illetve műemléki többlettartalmat nyert építészeti hagyatékra. Azt állítom, hogy minden történetinek minősíthető városépítészeti jelenségnek leírhatjuk az örökséghelyzetét, függetlenül annak esztétikai, ideológiai konnotációitól.[6] A Felső-Bódva mentén ennek a kijelentésnek különös jelentősége van, hiszen az északi bányavárosokat leszámítva a közösségek alig vannak tudatában településük értékeinek.[7]

Az örökséghelyzet fogalma annyiban azonban mindenképpen illeszkedik a kulturális örökség diskurzusához, hogy a jelenkor áll érdeklődésének középpontjában. Ezen a ponton érdemes rávilágítani arra a különbségre, amely a történeti városkutatást a történeti város örökségkutatásától elválasztja.  A történeti városkutatásban a múlt relikviái egymástól elválló rétegekként jelennek meg. A cél egy-egy idősík koherens kapcsolatainak feltárása és rekonstruálása. Egy „szabályos” városépítészeti munkában olyasmi fejezetek követik egymást, mint a „középkori város”, „a felvilágosodás kora”, a „századforduló” stb.[8] A periodizációjának komoly hibája, hogy időben visszafelé haladva a konkrét építészeti emlékek száma radikálisan csökkenni kezd.[9]

A múlt relikviáinak esetlegessége[10] az örökséghelyzet fogalmában nem jelentkezik problémaként. Ennek oka, hogy az örökséghelyzet kutatásakor a részletes periodizáció éppúgy nem cél, mint a történeti rétegek rekonstruálása. A történetiség ugyanis a jelen urbanisztikai folyamatok szerves alkotóelemeként kap szerepet. Ily módon a történeti szerkezetiség, mint egységes kategória áll szemben az újabb városépítészeti fejlődéssel.[11] A történeti és új rétegek közötti határvonal nem definiálható előre. A régiség kategóriája ugyanis nemcsak koronként és földrajzi egységenként, hanem a kutató személyes tapasztalatainak függvényében is változik.[12]

Várostörténeti szempontból a Felső-Bódva mentén réginek, azaz történetinek minősíthető minden szerkezeti elem (út, tér, telekrend) és építészeti objektum, amely a hatvanas évek tömeges lakásépítési hulláma előtt született meg. A hatvanas évekig a Bódva mentén még élénken éltek a paraszti és a szerényebb léptékű polgárias építőhagyományok. A kő alapot felválthatta a beton, az alaprajz újabb szobákkal bővülhetett, a homlokzat összetettebb, mesterkéltebb kialakítást kaphatott. Mindezen változás azonban elveit tekintve illeszkedett a korábbi lakóházfejlődés tendenciájába, még ha fel is gyorsította azt.[13] A hatvanas években megjelenő lapos tetővel fedett emeletes családi házak azonban törést okoztak a helyi építészeti tradíciókban. Elemzésemben tehát arra keresem majd a választ, hogy az 1960-as évek utáni urbanisztikai fejlődés, milyen kihatással volt, illetve van a történeti városközpont funkciójára, építészeti (műemléki) állapotára.

 

Történeti városközpontok örökséghelyzete az egyes településeken

 

Stósz: A valamikori szepességi bányaváros mai értelemben véve inkább falunak nevezhető. Kereskedelmi, közigazgatási és oktatási funkciói elenyészőek. A városközpont szerepét - amely ma inkább egy turisztikailag értékes sétaút, mintsem klasszikus city - a műemlékileg is értékesebb fő utca tölti be.[14] Stósz történeti főtere késő középkori topográfiájú, egy völgyrendszer kapujában alakult ki. Ékköve a 16. századi eredetű templom, de itt áll az egykori városháza és a 19. századi gyáripari fejlődést reprezentáló mágnás palota is.[15] A némileg szabálytalan, háromszöget formáló tér lejtős terepen helyezkedik el.[16] A sétányokkal, ligetes foltokkal tarkított terecske festői hatású lehetett. Azt azonban az archív fotók és a házállomány vizsgálata is mutatja, hogy a városi élet egyik legfontosabb szegmense, nevezetesen az élénk kereskedelmi tevékenység, nem volt jellemző rá.[17] A tér harmóniája mára teljesen megbomlott. A környezettel nem kommunikáló újabb beépítsek mellett a történeti épületek leromlottsága is szembeötlő.

A főtér karaktervesztése a város általános hanyatlásán túl a belső térbeli folyamatok átrendeződésével is magyarázható. A szocialista évtizedekben a város keleti szegénynegyedei mögött épült fel a modern gyárnegyed a maga emeletes tömbházaival. Ezzel a városi élet hangsúlya keltebbre tolódott, ami hozzájárult a régi városközpont marginalizálódásához. Mindeközben a főtértől nyugatra fekvő egykori gyárváros elsorvadt, épületállománya nagyrészt elpusztult. A helyét elfoglaló néhány tömbház és a dűlőutak mentén kiépülő családi házas utcák teljesen átformálták Stósz arculatát. A történeti övezetesség (gyárváros, alacsony presztízsű lakóövezet, központ, fő utca, szegénynegyed) ma már alig felismerhető. Az új szerkezetiségben családi házas övezet, a fő utcába egyre inkább beolvadó központ valamint a modern gyárnegyed követik egymást.

 

Alsómecenzéf: A mai főtér az észak-déli tengelyű középkori eredetű telepítvényből és az azt keresztező országútból alakult ki. A történeti városrészek utcái mellett a város új negyedei is a főtérre szerveződnek. A régi országúttal párhuzamosan kialakuló új Alsómecenzéfet két lakótelep, valamint a nyolcvanas évektől a volt dűlőutak mentén előrehaladó családi házas beépítés jellemzi. Utóbbi beépítési mód rendszeres közönként rácsatlakoznak a régi várostengelyre. A modern lakóegységek bekötőútjai közvetlenül a fő utcához csatlakoznak. Ebből következően Alsómecenzéfen az újváros nem egyetlen lakónegyed, hanem olyan laza konglomerátum, amely tulajdonképpen az óvárossal, és a történeti központtal tart fenn szoros kapcsolatot. Ebből következően Alsómecenzéfen az újabb településrészek hasonló intenzív összeköttetésben állnak a főtérrel, mint maga a történeti város.

A városszervező funkció tökéletes összhangban van a téren álló nagyobb léptékű, helyenként az emeletességig is eljutó történeti épületállománnyal. A háromezer fős Alsómecenzéf egykor fontos kereskedelmi és szellemi központ volt.[18] Utóbbi szerepét részben ma is őrzi, hiszen iskolaváros, amelynek vonzáskörzete a szomszédos falvakra, kisvárosokra is kiterjed. A fő tér emellett viszonylag gazdag szolgáltatási palettával rendelkezik. Az élelmiszerboltok mellett szakboltok, nagyáruház, étterem, különböző kvalitású kocsmák és kávéházak működnek itt, sőt még egy kispiac is színesíti a képet. Ezeket a kiskereskedelmi, szolgáltató funkciókat a tér épületei az eredeti architektúra megtartása mellett tudják befogadni. Ennek oka, hogy Alsómecenzéf már a 18. századtól piacközpontként működött, amely funkció természetes módon alakult át a 19. század végén állandó kiskereskedelemmé. A főtéri házak zömét évszázaddal ezelőtt is a kereskedelem igényeinek megfelelően alakították ki.

Mindemellett Alsómecenzéf központja más környékbeli példákkal összevetve kiemelkedően rendezett, „németes hatású”.[19] A műemléki hatóság engedélyével lezajlott átalakítással a teresedés korzó jellege domborodott ki, amit a pihenő padok sora, a sétány és az emlékmű is jelez. A korzó azonban nagyrészt kihasználatlan, legfeljebb az erre tévedő turisták tesznek egy-egy tiszteletkört. A helybeliek mentális térképén a főtér inkább a buszmegálló okán van jelen. A Kassa felé tartó távolsági buszok ráadásul körbejárják az egész sétateret. Habár talán szerencsésebb lenne egy egyszerű buszöböl kialakítása, a mecenzéfi városfejlődés jelen fokán a közlekedési csomópont és a sétatér formai összekapcsolódása inkább emeli utóbbi reprezentatív megjelenését. Az átmenő forgalom általában rombolni szokta a városi terek használati értékét. Alsómecenzéf azonban eléggé félreeső hely ahhoz, hogy a buszforgalom ne jelentsen állandó terhelést. Ráadásul a sétateret a helybeliek láthatóan nem használják, miközben a buszmegálló élénk társadalmi érintkezési pont.

 

Felsőmecenzéf: Az egykori német bányaváros az egész Kassai-medence talán leginkább történeti hatású településképével büszkélkedhet. Orsó alakú főutcájához az elmúlt évtizedekben nem csatlakoztak családi házas övezetek, így a városkép megkapó harmóniával illeszkedik a tájba. A régiesség természetesen nem a lakosság műemléki elkötelezettségének, hanem a szocializmus évtizedeiben bekövetkezett visszafejlődésnek tudható be. A közigazgatásilag Alsómecenzéfhez csatolt település külvárossá vált. Ráadásul közlekedési zsákjellege csak erősítette a mellőzöttséget, amely a városközponti funkciók elköltöztetésével jártak együtt. Annak ellenére, hogy Felsőmecenzéf a rendszerváltás óta ismét önálló közigazgatási egység, a városias élet továbbra is hiányzik belőle. Nem lakáscélú intézményei szegényesek: csupán a templom, a polgármesteri hivatal és a vegyesbolt alkotják. Az orsó középvonalában található közösségi létesítmények, mint pl. a sétány, eltűnőben vannak. Tömegközlekedési kapcsolatai sem jobbak bármely zsákfaluénál, demográfiai tartalékai pedig kimerülőben. [20] Egyedül a keleti térfal morfológiája utal a valamikori városi létre.

 

 

Jászó: A kolostoráról nevezetes Jászó központja a Bódvával párhuzamos polgárváros és az arra merőleges papi város találkozásánál alakult ki. Zárt térről nem beszélhetünk, hiszen a központ laza térfalait az ide torkolló utcák épületei képezik anélkül, hogy egymással kommunikálva egységes architektúrát hoznának létre. A templom sem itt, hanem az Alvég feletti dombon található. A teresedés kiemelkedő helyét elfoglaló polgármesteri hivatal patinás ugyan, de az eredetileg malomnak készült épület puritán célszerűségében kevéssé felel meg egy városközpont reprezentációs igényeinek. A volt városháza (később vendégfogadó, majd kultúrház) az egyetlen, félreismerhetetlenül urbánus hatású objektum. Máskülönben a polgárházak zöme egyszerű, gyakran kifejezetten falusias megjelenésű.

Az architektúra egyszerű háttere előtt azonban élénk kisvárosi élet zajlik. Jászó átszállóhelye a Mecenzéfre, Poprócsra és Szepsire vivő buszjáratoknak. Kocsma, vendéglő valamint néhány élelmiszerbolt, virágüzlet, papírkereskedés és ruhabolt található a központban. Mivel ritkák a történeti kereskedőházak, a volt paraszt-kézműves házak első szobái kezdenek megnyílni az utca felé. Mindemellett néhány bódé is megjelent, valamint a hatvanas évek modernizmusában fogant szolgáltatóház is tarkítja az összképet.

A város, amelyet ez a kisé diffúz hatású központ kiszolgál, hangsúlyaiban alig változott az elmúlt hatvan esztendőben. A poprócsi út melletti szegénynegyed eltűnt, helyette a hosszanti telkek gyümölcsöseinek kisajátításával alakítottak ki családi házas beépítéseket. Az észak-déli tengelyű óváros ily módón egy-egy párhuzamos utcával bővült. Sor került egy kisebb családi házas, raszterszerű telep és néhány tömbház kialakítására is. Mindez az Alvég relatív felértékelődéséhez vezetett a dombra kapaszkodó Felvég ellenében, de érdemben a városközpont morfológiai szerepét nem befolyásolta.

Jelentős hatással van ugyanakkor a központ napi életritmusára a várostól keletre fekvő cigánytelep. A roma lakosság évszázadok óta jelen van a település életében, de demográfiai súlya csak az elmúlt évtizedekben lett meghatározó. A városi élettől szociológiai, életmódbeli és térbeli értemben egyaránt távol lévő cigányságra a városközpont gravitációs erőt fejt ki. A cigánytelepről bevezető országúton – járda errefelé nem épült– állandó a gyalogosközlekedés. Mindez korántsem magától értetődő jelenség, hiszen a szomszédos Alsómecenzéfen – ahol a jászóihoz nagyon hasonló gettó alakult ki - rendszerint csak az iskoláskorú gyerekek szokták felkeresni a városközpontot.

 

Szepsi: A szocializmus évtizedeiben egyedül Szepsi növekedése volt olyan ütemű, hogy elszakadva a vidékies hagyományoktól egy közel tízezer fős regionális alközponttá tudott fejlődni. Szepsi a századfordulón még alig emelkedett ki környezetéből, noha járási székhely és vasúti csomópont is volt egyben.[21] A hatvanas években bekövetkezett népességrobbanással azonban nemcsak településhálózati pozíciója szilárdult meg, de átalakultak belső szerkezetiségének hangsúlyai is.

A nem egészen egy kilométernyi piacutcás településmag az elmúlt harminc-negyven esztendőben majd teljes hosszúságában vált az új város centrumává. A centrummá lett óváros kialakulásában döntő tényezőnek bizonyult, hogy az egykor borkereskedelemből élő Szepsi alatt homokkal feltöltött pincerendszer húzódik. Ezek feltárása és stabilizálása állítólag túlságosan nagy összegeket emésztett volna fel, ezért a lakótelepek és szolgáltatóházak alkotta „betonvárost”[22] a Bódva túl partján, a valamikori szérűskertben alakították ki.[23] A családi házas kertváros még egy zónával nyugatabbra, a szőlőhegy keleti lejtőin nyert elhelyezést.

A három egymással párhuzamosan futó települészóna (óváros, betonváros, családi házas öv) között a volt országút kelet-nyugati tengelye biztosítja az összeköttetést. Mivel ez az óvárost dél felől érinti, érthető módon elsősorban ezen a szakaszon figyelhető meg a lakóövezet átalakulása bevásárló, szolgáltató és igazgatási centrummá. Az oromzatos lakóházakból álló óváros metamorfózisa annál is inkább figyelemre méltó, mert mindezidáig nem vezetett tömeges bontásokhoz. A tulajdonosok rendszerint megkímélik a ház alaptömegét, miközben nagyméretű üvegportálokkal és divatos színezéssel aktualizálják azok megjelenését.

Szepsinek ez az új központja a katolikus templom körüli térre érve a 18-19. század igazgatási, oktatási és kereskedelmi intézményeit fejleszti tovább. Mivel itt korábban is álltak emeletes épületek, az azóta felhúzott szocreál és modern tömbök legtöbbje belesimul a városkép sziluettjébe.

Torna: A régi Torna központja a kereskedőváros és az urasági településrész találkozási pontján alakult ki. Némileg hasonló alaphelyzetet teremtve tehát, mint amelyet Jászó kapcsán már felvázoltam. A kereszt alakú tér itt is természetes folytatása az ide torkolló utcáknak. A kelet-nyugati tengelyt, amely korábban a távolsági forgalmat is lebonyolította, jellegzetes kisvárosi kereskedőházak kísérik. Az inkább lakóházak övezte észak-déli korzót, amely a kastélytól a vármegyeházáig vitt, főként módosabb polgárok, hivatalnokok és szabadfoglalkozásúak lakták.[24] A két, jellegében különböző utca kereszteződésében kialakuló tér architektúráját egy-egy nagyobb léptékű saroképület és Nepomuki Szent János baldachinos szobrából álkotta. A tornai városközpont sosem volt valódi településszervező tényező, inkább a kastélytól a vármegyeházán át a kaszinóhoz vivő sétaút reprezentatív állomása. A település fő intézményei (kastély, városháza, üzletek stb. szétszórtan helyezkedtek el. Így mikor a hatvanas évek végén a cementgyár építésekor a Nepomuki szobrot eltávolították, egyszeriben üressé lett a tér.

Ugyanebben az időben született meg új Torna a maga kiterjedt lakótelepével, családi házas övezetével. Az újváros a régi mellé települt, teljességgel átszervezve a korábbi térstruktúrát. Új városközpont született, amely csillagszerűen gyűjti be a régi és új városrészekből érkezőket. Itt kapott helyet a buszmegálló (amely egyben a tornai járás kisebb falvainak elosztóállomása is), valamint az áruház, a posta, az egészségügyi ház és a polgármesteri hivatal. A kisebb boltokra és vendéglátóhelyekre természetes vonzást gyakorol az új központ. Építészetileg azonban ez a teresedés meglehetősen heterogén, zavaros képet mutat. Adódik ez az épületek eltérő stílusából éppúgy, mint a térszerűséget kiemelő elemek teljes hiányából.

 

A városközpontok örökséghelyzetének összevetése

 

Kapcsolatok átalakulása

A városközpont nyílt rendszer, amely nem csak önmagát, de a teljes települést szervezi.[25] Éppen ezért az örökséghelyzetére ható tényezők közül a kapcsolatok átalakulásának különleges jelentősége van.  A kapcsolatok makroszintje a településhálózatban elfoglalt pozícióval jeleníthető meg.[26] A mikro szintet esetünkben a város alaprajzából, annak használatából leolvasható szerkezetiség jelenti.

A Felső-Bódva mentén a településhálózat hangsúlyai az elmúlt fél évszázadban alapvetően átrendeződtek. Történetileg egy északi ipar- és bányavidék (Stósztól Jászóig) volt szembeállítható a mezőgazdasági adottságú medencével.[27] A Kassa környéki szocialista iparpolitika Jászó hagyományait teljesen figyelmen kívül hagyta, Stószon és Mecenzéfen alig történetek fejlesztések. Ezzel ellentétben a déli agrárvárosok, Szepsi és Torna ipari alközpontokká váltak, szorosan kapcsolódva a kassai vasmű 1959-ben gründolt gigantikus vállalkozásához.[28] [29]

A városközpontok élénkségére nagy hatással van a kisvárosok közvetlen kistelepülési gyűrűje is. Szepsi tökéletesen betölti a középvárosok klasszikus „járásközpont” szerepét. Buszpályaudvara az egész Bódva vidék legfontosabb elosztó állomása. Iskolái, hivatalai, művelődési intézményei mind járási méretűek.  A többi kisváros közül Torna és Alsómecenzéf rendelkezik még valamiféle központi szerepkörrel. Torna nem csupán vármegyei és járási székhely funkcióját örökölte meg[30], hanem az aprófalvas településhálózatot is. Ráadásul a határok miatt a várost nem csak a Gömör-Tornai-karszt szűk völgyeinek irányából, hanem déli felől is zsák, illetve kvázi zsáktelepülések övezik. Ezeknek az aprófalvaknak egyetlen kijárata Torna felé vezet. Alsómecenzéf kitüntetett forgalmi (és ezzel szorosan összefüggő gazdasági, kulturális) pozícióját legalább annyira köszönheti az elmúlt évtizedek változásainak, mint történeti hagyományainak. A folyó megszabta településhálózat tagjai ugyanis láncszerűen követik egymást, így nem alakulhatott ki a Torna környékére jellemző csillagszerű úthálózat sem. Alsómecenzéf csupán azért emelkedik ki Felső-Bódva településláncolatából, mert szomszédjai fokozatosan elvesztették városias jellegüket.[31]

Végül a városon belüli kapcsolatokra térve a Felső-Bódva mentén három alapesettel találkozhatunk. Az első, mikor is az új részek hiányukkal vannak jelen. Stósz és Felsőmecenzéf példája mutatja, hogy mindez a történeti városközpont egyszerűsödéséhez, funkcióinak elszegényedéséhez vezet.  A második esetben az új város szervesen nő rá a régi városra, annak korábbi dűlőútjait, kivezető országútjait használja fel. Erre példák Jászó és Alsómecenzéf, amelyeknek központja körül egyenletes gyűrűket alkot az új város, mintegy „felhizlalva” a korábbi szerkezetet. Minkét helyszínen azt tapasztaljuk, hogy a városközpont továbbra is betölti rendező funkcióját. A harmadik alapesetet Szepsi és Torna képviseli. Ezeken a helyeken egy új, a történeti várostól térben is elválló struktúra jött létre. Következményként Tornán a városközpont eltolódása, Szepsiben pedig annak kiterjedése volt megfigyelhető. Ezzel összefüggésben pedig Torna városközpontjának örökséghelyzetére az erőteljes szlömmösödés és építészeti karaktervesztés (üzletportálok eltűnése, homlokzati díszek redukciója stb.) a jellemző, míg a középvárossá növekvő Szepsiben a city-funkció került előtérbe. A citysedés részeként a korábbi lakóházak utcai frontját megnyitják, az udvarok fél-privát terekké válnak.

 

 

 

 

 

Arányok

 

Az örökséghelyzet kapcsán az arány alatt azt vizsgálom, hogy a városközpont történetileg adott morfológiai keretének, mint gravitációs középpontnak, milyen tömegű várostestet kell összefognia, illetve mennyire szétszórt ez a várostest. Az arányok érzékeltetéséhez az 1930-as és a jelenlegi népességszámot, ugyanezen időszakra vonatkozó házszámadatokat, illetve a történeti és a jelenkori térképeket hívom segítségül. [32]

 

A huszadik század közepén Alsómecenzéf és Szepsi jártak a legközelebb a valódi kisvárosi léthez.[33] Lakosságszámukat tekintve alig voltak ugyan népesebbek más Felső-Bódva menti városoknál, de feltűnően kiterjedt ingatlanállománnyal rendelkeztek. Alsómecenzéf keresztutcás alapszerkezete csápszerűen nyúlt be a völgyekbe, ami 1,5-2 kilométeres belterületi távolságokat generált.[34] Ez az alapszerkezet, mintegy gerincutat képezve, lehetővé tette a háború utáni építkezések integrálását a városba.

 

Szepsi örökölt történeti arányai kedvezőtlenebbek voltak. A Bódva teraszán futó piacutcás főtengelye mindössze 800 méter hosszú, miközben lakossága az elmúlt emberöltő alatt több mint megnégyszereződött. Jogosan merül fel a kérdés, miként őrizhette meg a kicsiny városmag urbanisztikai szerepét? A válasz a rendkívüli népességtömörülést lehetővé tevő lakótelep-építkezésekben rejlik. Sokat mondó, hogy míg Szepsi 800 lakóingatlanjában mintegy 2600 lakás található, addig Alsómecenzéfen közel ugyanannyi épületben mindössze ezer.[35] Így bár statisztikai értelemben Szepsi ma jóval nagyobb város, mint Alsómecenzéf, fizikai kiterjedtségében hasonló nagyságú. A történeti városmag gravitációja a lakótelepi zónát tökéletesen lefedi. A Bódvához lefutó régi sikátorok révén a tömbházban élők átlagosan háromszáz méteres gyalogút után már a központban vannak. Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez a központ ma jóval kiterjedtebb, mint korábban, alkalmazkodva a 9000 lakosú kisváros igényeihez.

 

A szintén jelentős lakótelepi zónával gazdagodó Tornán Szepsivel ellentétben nem a centrum kiterjeszkedése, hanem elköltözése figyelhető meg. Egyéb tényezők mellett ebben szerepet játszott az is, hogy a mai Torna „csupán” duplája az egykori városnak, s így a centrumfunkció Szepsihez hasonlatos kiterjesztésének nem voltak meg a népességkoncentrációból adódó feltételei.[36]

 

A népességnövekedést produkáló városok közül Jászó dinamikája volt a legcsekélyebb. Tömbház alig épült, az új utcakiosztású családi házas övezet alig terjesztette ki a város fizikai határait, ami kedvezett a történeti városközpont kontinuitásának. A lakóházállomány másfélszeresére szökött ugyan, de ez a gyarapodás kielégíthető volt a korábbi telekrend belső tartalékaiból. A történeti Jászón ugyanis nem került sor a hosszanti telkek átvágására, így a hatvanas-hetvenes években tetőző építési konjunktúra számára a kertvégek telkesítése jó megoldásnak bizonyult. Lényegében nem történt más, mint a korábbi csűrsorok helyére lakóházsorok kerültek.

 

Végül Stósz és Felsőmecenzéf kapcsán a számadatok már visszaesésről tanúskodnak. Felsőmecenzéf lakosságszáma 70 százalékos zuhanást produkált. Ilyen mértékű demográfiai hanyatlás mellett nemcsak a városközpont funkcionális hanyatlása szembeszökő, de a lakóházállomány puszta fenntartása is gondot okoz. Elsősorban a rosszabb adottságú városszéli épületek, valamint a széles fő utca közepén álló lakóingatlanok pusztulása szembeötlő.

 

Stósz, amelyek demográfiai hanyatlása nem volt ilyen drámai, még valamelyest növelni is tudta belterületét. Ez egyrészt a város keleti határában felépített lakótelepben és gyárvárosban, másrészt a kivezető dűlőutak mentén kialakuló családi házas utcákban manifesztálódott. A városon belüli fizikai távolságok növekedésével párhuzamosan a közlekedési tengelyt képező fő utca szerepe felértékelődött a fórumszerű főtérrel szemben. Ez a folyamat azonban (ellentétben Szepsivel), nem a centrum kibővüléséhez, hanem annak szerepvesztéséhez járult hozzá. A lakosságszám csökkenése ugyanis nem teszi lehetővé a városi infrastruktúra bővülését. Az egyre inkább felértékelődő fő utca szerepe így a közlekedési funkcióra, és kisebb mértékben a turisztikai látványosságra redukálódik.

 

A központok morfológiája

 

Mindezidáig azokról a faktorokról volt szó, amelyek külső erőként a központok átalakulására hatással lehettek. A harmadikként tárgyalt témakörben megfordítom a nézőpontot, és arra keresem a választ, hogy adott morfológiai karakterek – teresedések alaprajza, épületek megjelenése, léptéke stb. – miként járultak hozzá a kívülről érkező faktorok integrálásához vagy éppen módosulásához? Abból az alaptételből indulok ki, hogy a központok textúrája eleve magában hordoz bizonyos használati lehetőséget.

 

A vizsgált városok főterei Stósz[37] kivételével hosszanti alapformájúak, noha valódi piacutcás szerkezetről csak Felsőmecenzéf és Szepsi esetében beszélhetünk. Jászón, Alsómecenzéfen és Tornán, amelyek eredendően szintén piacutcás főtérrel rendelkeztek, idővel a keresztutcás jelleg vált a dominánssá. Mindez azt jelenti, hogy ezekben a kisvárosokban lényegében egy közlekedési csomópont alkotta a központot. Az, hogy ez a csomópont, milyen mértékben tudott önálló teresedést létrehozni, nagy hatással van a mai örökséghelyzetre is.

 

Legérleltebb térformával minden kétséget kizárólag Alsómecenzéf rendelkezik. Az észak-déli tengelyű ovális főtér tökéletesen integrálta a kelet-nyugati kereszttengelyt. A tér fokozatosan összezáródik, majd összeolvad az ide bevezető fő utca szintén zárt tengelyével. Ily módon egy emeletes épületekkel is hangsúlyozott kisvárosi architektúra jellemzi Alsómecenzéf történeti központját. A nagyvonalú térkialakítás nagy szerepet játszott abban, hogy a hatvanas-hetvenes évek városnövekedése sem fizikailag, sem karakterében nem rombolta szét a történeti miliőt. A (volt) városháza például az egyébiránt küllemében meglehetősen idegen nagyáruházat is integrálni tudta.

 

Ennek az örökséghelyzetnek akkor értjük meg jelentőségét, ha összevetjük a szomszédos Jászóval, illetve Tornával. Mindkét városra áll, hogy a keresztutcában kialakuló történeti központ funkciójában hiányos, architektúrájában vidékies maradt. A hatalmi intézmények (templom, kastély, kolostor) nem itt, hanem az innen kivezető utak mentén helyezkedtek el.[38] Meghatározó épületek hiányában nem alakult ki a település tematikus elemeiből kiemelkedő, térben koncentrált architektúra. Mindkét keresztutcás főtérre igaz, hogy a huszadik század második felének urbanisztikai robbanásával járó kihívásoknak nem volt képes maradéktalanul megfelelni. A finom egyensúly, amely a teresedések szerény architektúrája és azok urbanisztikai funkciója között fennállt, láthatóan megbomlott. Az ide áramló forgalom szétfeszítette a léptékeket, zavaros közlekedési szituációvá süllyesztve a keresztutcás városközpontokat.

 

A piacutcás szerkezetű Szepsi jobban tudott alkalmazkodni a változásokhoz. Ennek egyik oka magában a szerkezeti formában keresendő. A piacutcás várostest törések nélkül képes terjeszkedni, hiszen jellegéből adódóan úgy hoz létre városképi egységet, hogy közben nyitott marad a növekedési tartalékot jelentő utcák felé.[39] Szepsi történeti városközpontja szinte észrevétlenül olvad bele a fő utca sodró atmoszférájába. A városközpont örökséghelyzetének másik szerencsés alapadottsága annak vertikális hangsúlyaiban keresendő. A történeti épületek ily módon sikeresen képesek asszimilálni a 20. század második felének fejleményeit. Végül ehhez a városias maghoz csatlakozik dél felől a tradicionális oldalhatáron álló portákból álló, városközponti funkcióját csak az elmúlt évtizedekben elnyerő utcarész. Az itt lévő épületállományt megjelenése nem, csak az új városszerkezetben betöltött funkciója avatja urbánussá.

 

Szepsi esetének éppen fordítottja figyelhető meg a másik tisztán piacutcás szerkezetű településen, Felsőmecenzéfen. Itt a tér-utca átmeneti forma nem az egykor alacsonyabb rendű utcarészek központosodásához járult hozzá, hanem a teresedés betagozódását segítette elő a falusias utcarendbe. S míg Szepsiben falusias morfológiájú parasztházak hordoznak mai funkciókat (sok esetben homlokzatuk teljes feladása révén), addig Felsőmecenzéfen városias porták szolgálnak falusias létformát.

A fokozódó vidékiesség persze nem csak itt, de a másik szerepét vesztett bányavárosban, Stószon is megfigyelhető. Stósz örökséghelyzete arra is példa, hogy viszonylag csekély mértékű urbanisztikai beavatkozással is felborulhat a történeti központ építészeti egyensúlya. Az élelmiszerbolt lapos tömbje a tér zártságát bontotta meg, míg a templom mögötti családi házak a táji kapcsolatot zavarják. A stószi főtér karaktere eredendően a különböző léptékű épületek változatos tájolásából és a terepviszonyok esetlegességéből adódott. Az épületeknek nem volt a városszerkezetből következő determinált szerepük. A tér sarkán emelkedő mágnás palota nem azért vált meghatározó elemévé, mert topográfiai helyzete erre predesztinálta volna. Sokkal inkább építészeti kvalitása és léptéke volt az a tényező, amely a térnek ezt a pontját kiemelte a városszövetből. Ellentétben az utcás, illetve piacutcás városképpel tehát, ahol az utcavonal eleve rendezőelvként funkcionál, és a szem szinte kijavítja a kevésbé illeszkedő épületek sziluettjét, az áthatásokban[40] gazdag városképben az épületek formája, elrendezése maga a szerkezetiség. Az új építkezések ily módon maguk is szerkezeti elemként jelennek meg a városképben, és éppen ezért feltűnőbbek, mint hasonló társaik egy zártabb utcarendben.

 

Összefoglalás

 

A tanulmányban hat Felső-Bódva menti kisváros történeti városközpontjának örökséghelyzetét mutattam be. Örökséghelyzet fogalma alatt a történeti – 1960 előtti – városépítészeti hagyaték mai urbanisztikai szerepét értem. Megállapítottam, hogy az elmúlt évtizedekben lezajlott építészeti konjunktúra ellenére a kisvárosok ma is jelentős történeti értékekkel rendelkeznek. Az „új városok” - már ahol beszélhetünk ilyenről - nem a régi városokra, hanem azok mellé települtek. Az egyes települések bemutatása után az örökséghelyzetre ható tényezők közül háromra hívtam fel a figyelmet: (1) a kapcsolatokra, (2) az arányokra és (3) és a központok morfológiájára.

 

(1) A kapcsolatokat elsőként a településhálózatban elfoglalt pozíció alapján tekintettem át. Eszerint az elmúlt hatvan évben a települések közötti differencia extrém módon megnövekedett. Szepsi 450 százalékos népességrobbanásával szemben Felsőmecenzéfen 70 százalékkal esett vissza a lakosságszám. Mindez természetesen kihatott a városok belső arányaira is. A növekedést produkáló helyszíneken megkülönböztettem új szerkezetű városrészeket és olyanokat, amelyek a történeti úthálózat tengelyére nőttek rá. Utóbbi esetben a városközpont megőrizte centrális pozícióját, míg a raszterszerű új telepek túlsúlyakor a központ elköltözésére (Torna) és kibővülésére (Szepsi) is akadt példa. A folyamat így módon elvezethetett a városközpont arculatának falusiasodásához (homlokzati díszek eltűnése, bolthelyiséges kereskedőházak átépítése lakóházzá stb.), de azzal ellentétesen, a falusias architektúrák extrém mértékű városiasodásához is (pl. kirakatszekrények az oromzatos házvégeken.)

 

(2) Az arányok kapcsán a lakosságszám és az épületállomány változását, valamint a város területi expanzióját vizsgáltam.  Rámutattam, hogy a fizikai értelemben kiterjedt, ugyanakkor tömör szerkezetű történeti városmag viszonylag könnyen tudta maga mellé rendelni az újvárosok telepeit (Alsómecenzéf).  Ugyanakkor viszonylag kis városmag is kerülhetett kedvező pozícióba, ha az új város a régi közelében és koncentráltan, tömbházas rendszerben épült ki (Szepsi). A városközpontok örökséghelyzetének speciális esete, ha a város maga elveszíti szerepkörét, lakossága pedig drasztikusan lecsökken. Ilyenkor a városközpont helyben marad ugyan, de urbánus funkciók hiányában csak épületállományának puszta morfológiája tanúskodik egykori szerepéről (Stósz, Felsőmecenzéf).

 

(3) Végül a városközpontok morfológiája kapcsán kiemeltem a piacutcás szerkezet könnyebb bővíthetőségét a keresztutcás típussal szemben. A piacutcás, orsó alakban kiszélesedő városközpont ugyanis elve magában hordozza az utcarészek felé való terjeszkedés lehetőségét (Szepsi), miközben hasonló folyamat a keresztutcás teresedés esetében a központ utcásodásának irányába hatna. A keresztutcás szerkezet abban az esetben képes az új városrészekhez sérülésmentesen kapcsolódni, ha már történetileg is zárt, főtérszerű képződményé alakult át (Alsómecenzéf). Különleges esetet képvisel Stósz, amelynek főtere mindegyik város között a legérzékenyebben reagált az új városépítészeti kihívásokra. Ennek oka, hogy itt egy áthatásokkal teli, változatos topográfiájú teresedés létezett, amelyik – ellentétben piacutcás vagy a keresztutcás terekkel – nem determinálja az épületek helyét az utcavonalon.

 

Hivatkozott irodalom

 

Bácskai Vera – Nagy Lajos (1983): A piaci viszonyok. In: Magyarország története. 1790-1848. Budapest, 245-309.

Beluszky Pál – Győri Róbert (2005): Magyar városhálózat a XX. század elején.

Borovszky Samu - Sziklay János (1896): Abaúj-Torna vármegye és Kassa. Budapest.

Csapó Tamás (2004): A magyar városok településmorfológiája. Szombathely.

Csíkvári Antal (szerk. 1939) Abaúj-Torna vármegye. Vármegyei Szociográfiák Kiadóhivatala, Budapest.

Christaller, Walter (1933). Die zentralen Orte in Süddeutschland. Jena.

Gajdoš, Peter –Moravanská, Katarína (2008): Suburbanizácia na Slovensku. Projekt VEGA 2/0116/08. http://www.sociologia.sav.sk/cms/uploaded/1242_attach_suburbanizacia.pdf utolsó megtekintés: 2010. december 22.

Gajdoš, Peter – Moravanská, Katarína – Falťan, Ľubomír (2009): Špecifiká sídelného vývoja na Slovensku. Typologická analýza sídiel. Bratislava.

Goldhorpe, John, H. (2000): The Use of History in Sociology. Refelections in Some Recent Tendencies. In: G, J. H: On Sociology  Oxford – New York.  28-44. p. Hartog, Francois (2006): A történetiség rendjei - Prezentizmus és időtapasztalat. Budapest.

Kárpáti László (1999): A Bódva-völgy épített emlékei. In: Tanulmányok a Bódva-völgye múltjából. (szerk.: Bodnár Mónika – Rémiás Tibor). Putnok. 603-618. p.

Historický Lexiokon Obcí (2003): Bratislava. (Forráskiadás)

Kuczi Tibor (2008): Történelmi vázlat a felügyeleti módokról. Fordulat 2008/2. 94-102. p.

Leduc, Jean (2006): A történészek és az idő. Elméletek, kérdések, írásmódok. Pozsony.

Lowenthal, David (2004): Az örökség megteremtése. In: A Kulturális Örökség (Szerk: Erdősi Péter - Sonkoly Gábor) Budapest.  463-493. p.

Meggyesi Tamás (2008): Települési kultúráink. Budapest.

Meggyesi Tamás (2009): Városépítészeti alaktan. Budapest.

Mihályi Molnár László (2002). Őrjárat Szepsiben. In: Zekeres: szepsi helytörténeti füzet (Szerk: Halász Péter) Szepsi 2002. 7-12. p.

Moravánszky Ákos – M. György Katalin (2006): Monumentalitás. Budapest

Naďova, Mária (1994): Kelet-Szlovákia urbanisztikai fejlődése és védelme. In: Egri Nyári Egyetem 1994. 103-104.

Nora, Pierre (1989): Betwen Memory and History. Representations 26/Spring.  7-28. p.

Pozsgai Péter (2000, 2001): Kézművesek és kézműves családok Tornán a 19. században I-II. Korall. 2000/2. 23-42. p. 2001/3-4. 266-296. p.

Pozsgai Péter (2004): II. József népszámlálása Abaúj és Torna megyében I.: A forrásközlés, a forráskritika és a feldolgozás szempontjai. In: Történeti demográfiai évkönyv. Budapest. 83-155. p.

Retrospektivní lexikon obcí (1978): Praha. (forráskiadás)

Riegl, Alois (1998): A modern műemlékkultusz lényege és kialakulása. In: Művészettörténeti tanulmányok. (szerk.: Beke László). Budapest 20-24. p.

Sári Zsolt (2006): Egy falu a huszadik századból. A 20. századi épületegyüttes lehetősége a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban. Ház és ember. 15-31. p.

Sčitanie obyvateľov, domov a bytov (2001). Štatistický úrad Slovenskej republiky, Bratilsava-Košice.

Szalipszki Péter (1999): A Bódva-völgy településszerkezete a 19. század második felében. In: Tanulmányok a Bódva-völgye múltjából. (szerk: Bodnár Mónika – Rémiás Tibor). Putnok. 157-166. p.

Súpis pamiatok na Slovensku (1967). Bratislava.

Tamáska Máté (2009): Amit a 20. század meghagyott. Településképi örökséghelyzetek Kassa vidékén. In: Többnemzetiségű régiók népi építészete. Tusnád 2009, Konferencia kiadvány. (Szerk: Wagner Péter) Rimetea/Torockó 2009. 257-264.  p.

Územný Plán Obce Štós (2006). Készítette: Viktor Malinovský. Kassa – Stósz. Letölthető: http://www.stos.ocu.sk/dokumenty.html Utolsó megtekintés: 2010. dec. 27.